A KERESZTÉNYEK ISTENE

A  mi  Istenünknek  nincs  köze  a  keleti  vallások  semleges  és  végső  soron  személytelen   őselveihez  sem.  A  mi  Istenünk  nem  egyenlő  a  világegyetemmel,  számára  túl  szűk  a  mindenség.  Ő  nem  a  világ  esszenciája,  nem  valamiféle  Világlélek,  vagy  Világtörvény. Bár  átjárja  az  egész  világot,  hasonlíthatatlanul  több  a  világnál.  Minden  ismert  és  ismeretlen,  látható  és  láthatatlan  létező,  az  egész  anyagi  és  szellemi  Univerzum  káprázatos  nagyságával  és  szépségével  együtt  is  csak  Isten  pompájának  aprócska  szikrája  csupán.  Istené  minden,  Övé  a  természet  és  a   természetfeletti,  Övé  az  idő  és  az  örökkévalóság  is.

A  mi  Istenünk  személyes,  megszólítható,  segítségül  hívható,  lehet  Vele  találkozni.  Találkozni  azzal,  aki  megközelíthetetlen  fényességben  lakozik,  akinek  túlszárnyalhatatlan  a  dicsősége,  és  mérhetetlen  nagy  a  fensége.  Mózes  félt  Istenre  tekinteni,  Illés  elfedte  arcát,  Ezekiel  a  földre  esik,  Saul,- a  későbbi  Pál  apostol – a  földre  hull,  és  megvakul  Isten  fényében.  Ennek  az  Istennek  nem  lehet  a  szemébe  nézni  kihívóan,  fürkészően,  megvetően,  egyenrangúan.  Ezt  az  Istent  nem  lehet  megvesztegetni,  átverni,  nem  lehet  nagy  dumával  lehengerelni,  nem  hat  rá  a  hízelgés  sem.  Ezt  az  Istent  nem  lehet  félretenni,  ha  éppen  nincsen  rá  szükség,  vagy  éppen  zavaró  a  jelenléte.  Nem  lehet  felcserélni  egy  másik  Istennel,  nem  lehet  megváltoztatni.

Mindenki,  aki  találkozik Istennel,  remegő  tisztelettel,  ujjongó  hódolattal  borul  le  Előtte!  Péter  apostol  akadozva,  az  isteni  jelenléttől  rettenve-boldogan  csak  annyit  tud  mondani,  hogy  jó  neki  itt  lenni.  A  szent  Isten  jelenlétében  mindenki  megtapasztalja  a  végtelen  különbséget,  az  átléphetetlen  létrendi  szakadékot  Teremtő  és  teremtmény  között, és  átéli  Isten  lényegi,  abszolút  MÁS-ságát.  Ő  csupán  jelenlétével  is  minden  nagyságot  összezúz,  minden  gőgös  teremtményt  visszavet  saját  semmiségébe.  Még  a  legbölcsebb,  legtisztább  teremtmények,  az  angyalok  is  méltatlannak  érzik  magukat  Isten  jelenlétében.  Isten  felfoghatatlan  titok  még  nekik  is.

Az  ember  is  lényének  legmélyéig  MEGRENDÜL,  és  tisztában  van  azzal,  hogy  a  Mindenható  Úrral,  az  örökkévalóság  Királyával,  a  világmindenség  Teremtőjével  találkozott,  a  minden  elképzelhetőt  felülmúló,  és  minden  hatalmasságot  összeroppantó  Isten  szólt  hozzá.  A  valódi  Istenélményben  megvan  ez  a  MEGRENDÜLÉS,  - az  Istenfélelem-,  de  mindig  ott  van  mellette  egyfajta  megilletődött,  édes  öröm,  hiszen  Isten  hódolatot  kiváltó  jelenléte  egyben  szeretetének  érintése  is.

A  Biblia  Istent  ÉLŐ  Istennek  mondja,  mert  Istenben  élet  van,  Őbenne  erő  van,  Ő  a  lendület  és  a  frissesség.  Isten  lobogó  láng, mindent  elsöprő  hevességű,  intenzív  létezés.  Isten  maga  az  erőteljes  elevenség,  rendkívül  tevékeny,  és  tökéletesen  hatékony.  Isten  tele  van  indulattal,  de  csak  jóindulatra  hajlandó,  semmi  rosszindulat  nincs  Benne.  Forrón szereti minden teremtményét, féltőn őrzi őket a  rossztól.  Ez az Isten követelményeket támaszt, védőkorlátokat állít, törvényeivel óv a legrosszabbtól, a bűntől. De ha a szabadnak teremtett ember vétkezik, bizony odahajítja elé a maga rettenetes NEM-jét! Mert lángoló szeretete nem engedi meg, hogy közömbös legyen a vesztébe rohanó emberrel szemben. Isten izzón gyűlöli a bűnt, utálja a hamisságot, és megveti a hitványságot. De Isten nem az indiai világtörvény, nem egy igazságosztó gépezet, mint a karma. Isten a bűnbánónak szívesen megbocsát. A bűnösnek halkan a szívére beszél, a szeretet lágy kötelékeivel vonzza magához. Sőt, annyira szereti a világot, minket, gyarló embereket, hogy otthagyta mennyei dicsőségét és Jézus néven emberré lett. Tudta, hogy csak úgy menthet meg minket bűneink következményeitől, ha borzalmas kínhalálra adják-keresztre feszítik,-de szenvedélyes szeretetében ezt a szenvedést is vállalta értünk.

Most is kopogtat szívünk ajtaján, várja, hogy beengedjük. Ő a hatalmas, a világ felett teljhatalommal rendelkező Isten esdekelve kérdi: Elfogadod-e szeretetemet?

Isten az Ő szeretetének viszonzására vágyik. Mindenkinek felajánlja szeretetét, nem számít Nála a származás, a nem, az életkor, a tudás, a helyzet. Csak azt várja, hogy úgy, ahogy vagy, jöjj, és szaladj a kitárt karjaiba. Bízd rá magad örömeiddel, bánataiddal együtt! Bízd rá nehézségeidet, betegségeidet, gyarlóságaidat, elhibázott dolgaidat!

Ha rá tudod, ha rá mered magad bízni Istenre, akkor vagy keresztény hívő. Mert a hit nem hiszékenység, nem vakhit, nem is a sokat reklámozott pozitív gondolkodás. A hit nem saját magamban vagy saját erőmben, elmémben, képességeimben való hit, hanem Istenben való hit.

Az Istenben való hit pedig az Istenben való bizalmat, az Istenre való ráhagyatkozást jelenti, úgy, ahogy a gyermek bizalommal ráhagyatkozik az őt szerető szüleire. Mi, hívő keresztények megtapasztaltuk, hogy Isten bűneink ELLENÉRE szeret minket, visszavár, s ha rábízzuk magunkat, üdvösségre vezet minket.

Szólítsd meg hát Istent, ne csak kíváncsiságból, hanem komolyan, hiszen Ő is komolyan vesz Téged!

Mert ilyen a keresztények Istene!

Braunsteiner Péter